Termékeny düh

Deres Kornélia: BOX

2022. április 15-én három, a Jelenkor Kiadónál frissen megjelent verseskötetet mutatott be Závada Péter a Nyitott Műhelyben (Deres Kornélia: BOX, Kustos Júlia: Hullámtörő, Horváth Benji: Emlékmű a jövőnek). Závada Péter szubjektív reflexióit, olvasatait egy háromrészes sorozatban tesszük közzé: harmadikként Deres Kornélia könyvéről írt.

Deres Kornélia a Szőrapa (2011) és a Bábhasadás (2017) után BOX címmel jelentette meg harmadik verseskötetét, mely annyiban mindenképp a két előző könyv szintézisének tekinthető, hogy mind a családi múltban gyökerező magánmitológia, mind pedig az egészen sajátos, Deres-féle versbeszéd fölvonultatja az összes olyan erényt, amely az előző könyvekben már nyomokban tetten érhető volt. Sőt, a BOX nem csak, hogy teljesíti a korábbi szövegek támasztotta elvárásokat, hanem még emeli is a tétet. A tét pedig jelen esetben nem más, mint a nyelv előtti, prereflexív tapasztalatok nyelvivé tétele. Mindez többek között annak érdekében történik, hogy a koragyerekkori és transzgenerációs traumák a „kibeszélés” aktusának segítségével fölismerhetőek és többé vagy kevésbé földolgozhatóak legyenek.

Nem véletlenül nem a „megérthetőek” szót használtam, hiszen a BOX nem az ok-okozati viszonyok kognitív-racionális végiggondolására törekszik. Ahelyett ugyanis, hogy a költői képek allegorikus jelszerűségét hozná játékba, és a konkrét jelentésátvitel eszközével élne, sokkal inkább azok önreferenciális fenoménszerűségére épít. A pszichoanalízis módszereihez hasonlóan Deres is a (fél)álom és a szabadasszociáció eszközeivel kerül közelebb a személyes múlt eseményeihez, ám ezeket az emlékbetöréseket nem feltétlenül teszi explicit elemzés tárgyává, tehát nem értelmez, hanem a felszínre hozott motívumokat csupán megnevezi, majd szervesen integrálja őket a családi magánmitológia egyre burjánzóbb és szövevényesebb univerzumába.

A BOX egyik visszatérő poétikai eljárása az emberi psziché, valamint egy elképzelt fantáziavilág különböző fiktív tereinek egymásba játszatása. A versek ily módon egy felfedező expedíció úti leírásaként is érthetőek, melynek során a rakéta hajtóművében a lélek és az elme feltérképezésének csillapíthatatlan vágya szolgál gyúanyagként. Mindezt pedig nehéz nem a pszichoterápiához kötni. Ha alaposabban megfigyeljük a verseket, látjuk, hogy számos szöveg valóban alászállással kezdődik. Dantei, vagyis vergiliusi feladat ez: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”. Miközben a delphoi jósda bejáratának felirata is fölsejlik előttünk. „Gnoti se auton. / Ismerd meg önmagad.” Freud topográfiai modellje szinte ordít az értelmezésért. A tudat, a tudatelőttes és a tudattalan, vagy a későbbi Id (ősvalami), ego (én), superego (felettes én) hármas tagolása egy olyan vertikális térbeliséget sugall, ami könnyen képezheti a leereszkedés és fölemelkedés szubjektív tapasztalatának alapját. „Alászállni a víztömeg mélyére” (Családregény alja). „Kopó fogak közé űrhajózom, húzok egy testbe bele.” (Kötődési rendek). „Ilyenkor térképet készítek, tudatelőtti tájakról, tengerekről.” (Előreggel) „Lefelé zuhanni egy testben. Méltó feladat. Vezetőszáron rángatnak le, át a szájbolton, a nyelv alatti tájra.” (Szívkirály) „Három nő ereszkedik masszív halak közé, ejtőernyőkkel.” (Óceánjárók) De nem csak lefelé, hanem olykor fölfelé is vezet út: „Harmincan nézitek, ahogy repülök a levegőben.” (Tóth oldalról)

Mint azt Stermeczky Zsolt Gábor a Nyitott Műhelyes beszélgetésről írt tudósításában megfogalmazta, Deres Kornélia szerint „a kötet alapvető célja az önmegértésre történő kísérlet volt, ennek pedig a legfőbb módja kétségtelenül az alászállás. Ebben az alászállásban az ember számot vet a saját családjának és közösségének a történetével, melynek során olyan eszközök vannak segítségére, mint a saját testén, illetve a képeken keresztül történő feldolgozás. Utóbbi kapcsán elhangzott egy pszichológiai technika neve is, a Leuner-féle katatím imaginatív terápiáé. Ez egyfajta éberálom-asszociáció, amelyben álom-fantáziaképeken keresztül viszik el az alanyt különféle belső képekhez, például mezőhöz, hegyhez, házhoz, barlanghoz, vulkánhoz. E terápia segítségével nyelvivé válhatnak addig kimondhatatlannak gondolt tapasztalatok is.”

A BOX nyelve tehát a logocentrikus és teleologikus, vagyis értelem- és célelvű nyelvi kifejezés helyett a beszéd előtti, vagy még inkább alatti, reflektálatlan tapasztalathoz kíván visszatérni, a textuális televény burjánzó altalajához, ahol a fogalmak vagy kategóriák még nem különülnek el egymástól élesen. „Hadtestbe tömörült ének: élő közvetítés a tudat aljadékáról”. (Nulladik néző) És ez az „aljadék” nem csak topográfiai helymegjelölés, hanem értéktételező jelző is: vagyis valami „aljasra” utal. Mintha létezne egy felettes és egy „alantas én” is, mely fenyegetően kiismerhetetlen, és csupán a neurózis kísérteties (Unheimlich) felbukkanása által ad hírt magáról.

A kötet mottója a következőképp hangzik: „Nem változni: öngyilkosság.” A mondat egy Kemény István-vers, a Célszerű romok egyik sorának parafrázisa. Az eredeti idézet így szól: „Megváltozni öngyilkosság.” Azt gondolom, hogy a mottó annál is inkább jelentéses, mivel nem csak a privát életút pszichés fejlődésére vonatkozhat, hanem áttételesen a komplett, gyakran toxikus működésmódok által meghatározott kortárs irodalmi közélet, az átpolitizált és személyes sértettségekkel átszőtt tekintélyelvű rendszer, valamint a traumák átörökítésének rendszerszintű problémája kérdőjeleződik meg általa. Tehát a BOX alapállítása, hogy az ember képes változni még a generációról generációra továbbélő családi sémák és a gyerekkori traumák rendkívül makacs természetének ellenére is. De vajon mi segít ebben a változásban? A pszichológia? A költészet?

A BOXban a névadás rituális gesztusa lehet a félelmeken való fölülkerekedés egyik módszere. „Rutinból népesítem a tudattalant” – hangzik el a Pán című versben, és a kötetet olvasva a traumáknak és a belőlük fakadó szorongásoknak számtalan megszemélyesítésével találkozunk, melyek gyakran nagy betűvel, tulajdonnevekként szerepelnek: egy egész bestiáriumot kapunk. Ott ólálkodik az „Árnyék”, vagyis az „óriás”, az „archaikus állat”, másnéven a „nulladik néző”, aki egy „összegyűrt fejű, vasvillás utazó”. (Nulladik néző (Árnyék)) Mások meg olyanok, „mint egy fejbogár”. (Nem kettővel) Aztán ott vannak az „uszonyosok, síkos testűek, szemét halak”. (Vízilények) Amikor pedig „Közelít a baj. Legtöbbször repülőnek álcázza magát.” (Bizonyos bolt) De egy bizonyos ponton szembe jön velünk „A Szívkirály, a mocskos verőgép” (Szívkirály) is, miközben „Hátul hízik a Tintahal. Nincs tévedés, engem zabál.” (Családregény alja) És végül tiszteletét teszi a „Nyestfejű ügynök” (Rengeteg: át sose vágtad) is, valamint „az éjszaka százlábúi, árnyszövők, nyirkos testű, sokkos halak, angolkák.” (Rám jár) Deres Kornélia verseit olvasni olyan, mintha egy életre kelt Bosch-festménybe csöppentünk volna, néhol egy kis Hopper-beütéssel, és az egészet David Lynch rendezné.

A makro- és mikrokozmoszi lények katalogizálása kapcsán a Nyitott Műhelyben fölmerült a kérdés, hogy a fantasy irodalomnak volt-e hatása a szerző irodalmi érdeklődésére, mely kérdésre Kornélia elmondta, hogy fantasy-olvasmányai talán még erősebben is befolyásolták irodalmi szocializációját, mint a klasszikusok.

A névadás, vagyis a nyelvivé tétel nem titkolt célja tehát a családi traumákkal való szembenézés: a vízalatti box, amelyhez, lássuk be, komoly állóképesség kell. A családtagokra vonatkozóan meglehetősen direkt és leplezetlen utalásokat is találunk a könyvben: „Szólni anyádnak a Rajna mellől /, hogy tapassza be végre ezt az átok / lyukat, amin keresztül rád / járnak éveken át dédelgetett, / túl ismerős / fojtásai.” (Rám jár) Vagy egy másik versben: „Közben észrevétlen mellém ült / apám. Nyakában egy távcső. Nem, / nem puska.” (Gyévocskák) Aztán: „Három nő egy szívvel. […] Titeket dajkának hívtalak, pedig már előttem is / tettestársak voltatok.” (Óceánjárók) Végül: „Majmaitok fejét küldöm haza, szeretettel, átokszülők.” (Szárnyas majom) A szűkebb családdal való tudatos szembeszegülésnek tehát számtalan bátor példája olvasható a könyvben. Ezek közül a leginkább explicit a következő részlet: „Azt mondjátok, hűség köt a nevelőkhöz, / szálak, amiket vasból szőttek és aranyból, / eltéphetetlen, fémes idegszálak. / De én már láttam olyat, akit nem feszít, / ha egyedül marad üreges szívvel, / üres telefonnal, / amiben nem lakik anya, nem lakik apa. / Akin rajta hagyták lila nyomait a szeretetnek.” (Kényszer Kanzlerin)

De a privát mitológia szereplői korántsem csak negatív figurák lehetnek: ott van például az Ószeres, aki mintha a jótékony felejtés, a kényszeres gondolatoktól való megszabadulás őrlelke lenne: „Mondja, hogy a kacatjaim érdeklik, amikre többé / nincs szükségem. Limlomos, cserepes, / antikvár érzések. Elviszi őket a Napig, és beleszórja.” (Ószeres) Legalább ilyen emlékezetes lény a Fargóból a Farkas, aki mintegy az én meghosszabbításaként, harcos, atavisztikus alteregóként törne elő a személyiség rejtett zugaiból: „Az erő lassan alakot ölt, a mezőből ellép. És futni kezd. Fargóból érkezett farkas. […] Felzabál titeket reggelire.” (Fargóból a Farkas) – olvassuk a versben, hogy ennek a mágikus állatnak aztán egy másik szövegben még az eredetére is találjunk utalást: „Apa […] Belőled született a Farkas, a szokottal szembeni düh. Hogy hatalmassá leszek.” (Gyanúsan könnyed)

De a kötetben olykor a szervek is minden további nélkül átalakulnak élőlényekké: előkerülnek szárnyas és uszonyos szervek is, mintha a verseket részint Deleuze és Guattari Hogyan készítsünk magunknak szervek nélküli testet? című szövege inspirálta volna. A szerzőpáros Antonin Artaud 1947-es szövegére utal, melyben Artaud a következőt írja: „Mert kössenek fel, ha úgy tetszik, de higgyék el, nincs fölöslegesebb dolog, mint a szervek”. Deleuze és Guattari pedig a SznT-t (szervek nélküli testet) Artaud nyomán így jellemzi: „Amikor a testnek elege lesz a szervekből, és félre akarja állítani, esetleg elveszíteni őket. […] Ezért kezeljük úgy a SznT-t, mint egy teli tojást, a szervezet kiterjedése előtti állapotban, amikor a szervek nincsenek még kialakulva, a rétegek megalakulása előtt. Egy intenzív tojás, mely tengelyek és vektorok, grádiensek és küszöbök által határozza meg önmagát, továbbá az energia-áramlás dinamikus tendenciái, egyes csoportosulások kinematikus áthelyezése, migrációk jellemzik, és mindez függetlenül a járulékos formák szerepétől, mivel itt a szervek csakis tiszta intenzitásokként jelennek meg és működnek.” Egyszóval látjuk, hogy Deleuze és Guattari dichotómiákat felszámoló deterritorializációja, szökésvonalai és állattá leendése mind alternatív eszmetörténeti előzményeit képezhetik a BOX-nak.

Ennek fényében a címben szereplő „box” nemcsak a küzdősportra utalhat, hanem egy szervre is, konkrétan az elmére mint önmagára záródó feketedobozra, melyből nincs kiút, és amelynek adatait föl kell dolgoznunk ahhoz, hogy saját történetünket megismerhessük. És a reflexióra történnek is kísérletek: „Előbb a pánik. Jól ismert körvonalai: erő és demonstráció.” […] „Csak a belső dobok tam-tam ritmusa. Tüdő és szív így kit vezet meg?” (Hibás körök) Vagy: „A rendszerszintű problémák nem állnak meg az egó határán. Traumaismétlésnek hívják.” (Vízilények) Illetve: „Mert nincs meglepő fordulat a tudat alján.” (Családregény alja) Legvégül: „Az égen Holdak helyett az Agy ragyog.” (Mániás mező) – és ez az utóbbi sor akár olvasható az intellektualizáció mint a legműködőképesebb elhárító mechanizmus apoteózisaként is. De a korábban említett terápiás vizualizációs technikák egészen konkrétan is megjelennek a szövegben: „A meghitt, hirtelen semmin aztán átsurrog a Kígyó.” (Tort ül)

Deres Kornélia (Fotó: Bokor Krisztián)

Az elbeszélhetőség, vagyis a nyelvivé tétel problematikája a három Nyitott Műhely-es kötetből kettőben tehát hangsúlyosabban is előkerül. De míg Kustos Júliánál az énvédelem nyelvi stratégiája az elhallgatás, az ökonomikus, szűkszavú beszéd, addig Deres Kornéliánál ugyanez az eszköz a problémák ki-, szét- és túlbeszélése. A névadás pedig nemcsak a trauma beazonosítására alkalmas, hanem a kisajátításra, a túlazonosulásra, az appropriációra is. Nevezd el, és uralkodj felette! – suttogja fülünkbe a BOX. „Kifogni őket (a halakat) hentesmunka. Kádba nem vágynak. Fáj nekik a reflektor, fáj lenni nyelvivé. […] Bontott halak, kiúsztok a tarkó alól, / idézőjelek közé. És még tovább.” – szól a Vízlények egy részlete, és az idézőjelbe tétel itt már nemcsak a traumáktól való (poszt)ironikus eltávolodást szolgálja, hanem az aposztróf magának a nyelvivé válásnak, az idézhetőségnek a jelölőjeként is funkcionál: amit idézek, az csak szöveg lehet, tehát nem valós.

Deres Kornélia színháztudományos munkássága nemcsak rendszeresen megjelenő tanulmánykötetiben (Képkalapács, 2016, Színház és társadalom, 2018) ölt testet, hanem olykor a verseibe is beszivárog. „Az árnyéktechinkától látszol csak olyan nagynak, óriás.” – szól a Nulladik néző, amely már címében is megidézi a színházelmélet tudományos diskurzusát. De a baráti és kollegiális viszonyokra is történik konkrét utalás: „Mint Noémi tegnap a Peer Gynt alatt.” (Középdélután) – mellyel a barát és társszerző Herczog Noémi alakja is megidéződik.

Kornélia 2020–2021-ben az Universität zu Köln Humboldt-ösztöndíjas kutatója volt,
így közel egy évet töltött Németországban, és ez az utazás is markánsan visszaköszön a versekben. A horizontális, térbeli helyváltoztatás azonban mintha nem jelenthetne menekvést: „Kurva képeidet magaddal hozod északra is.” olvassuk a Rám jár című versben, és látszólag a szorongás elől az egyetlen egérút lefelé, az én mélyrétegeibe, az önmegértésbe vezet. Úgy tűnik, már a lírai én germán őseinek is voltak „rémei”, és ők is itt mosták ki őket magukból a Rajnába. Ez a „germán átok. Most rajtad a sor”. (Rám jár) Olykor azonban a nagy szakmai elődök is szarkasztikus köntösben lépnek elénk. „Én Kölnben is mindig barbár lábammal érkezem a földre.” (A Hunok ura) – hangzik a jól eltalált Ady-paródia, melynek fényében a család elleni lázadás a haza elleni lázadásként is tételeződik, legalábbis annak elmaradott, mérgező gyakorlataival szemben, a ráció, a tudományos munka, az érzelmek szabad megélése és a gyógyulás jegyében. Mindezek kapcsán pedig a BOX-ban fölmerül az egyéni problémák egyetemessé tágításának lehetősége is, és ilyen formán egy nem-ironikus nemzeti kérdés őszinte megválaszolásának igénye. Noha mindez, tudjuk, nem könnyű feladat: „Áruló: így nevezik azt, aki otthona ellen felkel.” (Otthon, édes) Erről számol be a Seriff című vers is: „Egy nemzet bújik előlem vacogva álompaplanok alá. […] Szüleim legádázabb verziója vagyok.”

Látjuk tehát, hogy a toxikus gyakorlatok nemcsak a családokat érintik generációkra visszamenőleg, hanem általuk az egész nemzetet is. Ez alól pedig nem képez kivételt az irodalmi szocializáció sem: „A láthatatlan gyerekeket bedarálja az irodalmi wellness. / Segítő húzások, jó szándékú mérgek. Minibárból rendelt túlélőkészlet. / A kulisszák mögött felkészül pár vérszopó. / És látom, még mindig nincs meg, mi az, hogy rendszerkritika.” (Hamelni patkányfogó) A BOX tehát egyfajta önvédelmi stratégiaként lép fel a szűkebb családon, a szakmai közegen, valamint a nemzeten belül uralkodó mérgező paradigmák, valamint általában a patriarchális társadalom rendszerszintű visszaélései ellen. Egyfajta verbális küzdősport, nyelvi krav maga, melyet a lírai én elérkezettnek lát bevetni „A militáris költészet hajnalán.” (Otthon, édes) „Fojtás és kitörés. Értened kell, / Ez nem csupán technika, / Ez családtörténet.” – visszhangzanak a Drasztikus torzó sorai, hogy végül a Traumlandban a negatív behatások ellen az önvédelmi poétika immár komplett fegyvertárát fölvonultassa: „Ütni kéne valamit, de nagyon hamar, / ütni ököllel, karral, tenyérrel, hátha…” Deres Kornélia versei tehát arra bátorítanak minket, hogy ne hagyjuk magunkat félelemben tartani, kizsigerelni, elbizonytalanítani, elszomorítani, hogy álljunk ki meggyőződéseinkért, vetkőzzük le a szégyen ránk aggatott rétegeit, és ne féljünk becsatornázni a bennünk felgyülemlett fájdalmat, mert létezik hasznos, termékeny, egészséges düh. Box!

Deres Kornélia: BOX, Jelenkor, 2022.

A Kustos Júlia kötetéről írott vélemény itt, a Horváth Benjiéről írott pedig itt olvasható.

Hozzászólások